Benedetti Gábor újságíró / Tiara Magazin
Elő-szilveszter Tokaj-Hegyalján
Karácsony előtt már biztosan tudtam, hogy az idei évet ki kell pihenni valahol a gyerekekkel. Márpedig ha pihenés, akkor télen csak borozgatásról lehet szó – a síelést a haverokkal már kinőttem, a termálfürdőzéshez a vén cimborákkal viszont még nem vagyok elég öreg. Borozni viszont most vagyok a legjobb korban – a gönci barack és a tokaji törköly már csak ráadás volt a szamorodni mellé a kis hegyaljai faluban, Golopon.
A szálláshelyeket ma már belföldön és külföldön egyaránt interneten keresem. Annyit tudtam, hogy Tokaj környékére szeretnék menni, és kb. napi 10 ezerből jöjjön ki négy főre a szállás. Még a szabad férőhelyeket is egyből adta a gép, úgyhogy húsz perc alatt eljutottam virtuálisan Kossuth szülőhelyére, Monokra, majd egy ugrással (klikkeléssel) a mellette fekvő Golopra. Telefonon már csak annyi volt az újdonság, hogy választhatunk: vagy fával fűtünk, vagy bekapcsoljuk a gázt. Rusztikus hangulat ide, kemencés lángos ígérete oda, valamiért az utóbbi mellett döntöttünk.
Az M3-ason, a hókásás szakaszok kerülgetése mellett kénytelen voltam az egerészölyveket (?karvalyokat) számolgatni, mert lányom új hobbija a ragadozó-madarak figyelgetése (valamelyik okos rokontól ilyen témájú könyvet kapott karácsonyra). Az egyik ölyvnél majdnem meg is ismételtem a nyári balesetemet, ezúttal egy lassú járművet (Zastava) sikerült az utolsó pillanatban kikerülnünk. Aztán Miskolcnál le az autópályáról, és az ember egy laza másfél óra múlva már meg is érkezik a hófödte, kies kis hegyi falucskába.
Amikor először megláttam a vendégházat, vissza is akartam fordulni. Egy olyan romos házat láttam, ahol csak és kizárólag bagoly-szilvesztert tudtam elképzelni – emberi lakhandinak elképzelhetetlen volt.
Aztán kiderült, hogy elnéztük a házszámot. A Napsugár vendégház valójában egy gyönyörűen felújított, 1918-ban épült verandás parasztház, a hozzá tartozó udvarral, sőt, újonnan épített kerti kemencével. Belül pedig maga a csoda! Az Isten háta mögötti faluban úgy rendezték be az apartmant, hogy bizony a nyári, torremolinos-i szállás után sem volt semmiféle hiányérzetünk (jó, az sem került egyébként sokkal többe éjszakánként, és hát a környezet…). A gyerekeknek külön játékok, nem beszélve a szalma-mackó gyűjteményről és a karácsonyi díszekről - szóval, ennél otthonosabb kuckót el sem tudtunk volna képzelni a zord télben. 
Ami viszont igazán jólesett, az a golopiak vendégszeretete. A házigazdák megérkezéséig a szomszédasszony ismertetett meg minket a legfontosabb tudnivalókkal. Megmutatta a távolban a golopiak büszkeségét, a Somos-hegyet – megdöbbentő módon a rajta termő somról nevezték el, s ebből készül a házigazda szörpje, lekvárja és szándékai szerint pálinkája is -, aztán mesélt a református templom csodaszép oltárképéről, végül megkínált szaloncukorral és házi sütésű sajtos rúddal. Ezt követően átkísért a szomszédos borospincéhez, ahol isteni édes szamorodnit vásároltam (á 600 ft/liter).
Mármost, a tokaji édes szamorodni a kedvenc borom. Ez nem kis dolog, mert az elmúlt években nagyon sokféle, neves pincészetekből származó, jobbnál jobb száraz vörösbort kortyoltam, és a hétköznapokon alapvetően inkább vörösbort (vagy rosét) iszom, mint fehéret. Az aszú már kissé túl édes az ízlésemnek, ha már likőrbort akarok inni, akkor inkább aszúeszencia, de azt nem könnyű megfizetni. Az édes szamorodni viszont édes is, tokaji íz-hatású is, és mégsem likőrszerű. Első nekifutásra vettem is három litert, de sajnos hamar kiderült, hogy a családban nemcsak én szeretem…
A helyiek vendégszeretetén talán csak az egyébként Hajdú-Bihar megyében élő vendéglátók tettek túl. Amint megérkeztek, a házigazda azonnal átkísért újra a pincéjébe, immár kicsit behatóbban tanulmányozni a készletet. Nos, kiderült, hogy van itt ’72-es aszúeszencia és egyébként számos egyéb ínyencség is, de a két büszkeség nem a borok közül került ki. Először egy házi törkölypálinkát kóstoltam, de aztán jött a meglepetés, az ágyas gönci barackpálinka. Finom volt, de a biztonság kedvéért mégsem pálinkát vásároltam otthonra, hanem további 7 liter szamorodnit, igaz, ebből már rendelésre is (ha az APEH olvasná, természetesen ajándékba).
Aznap este jó hangulatban mentünk szánkózni a karácsonyfával, betlehemi jászollal és adventi koszorúval díszített, hófehér főtérre (milyen legyen télen?), ahol egy lélek nem volt rajtunk kívül (maximum a Szentlélek). A gyerekek nem fáztak, mert mozogtak, engem meg fűtött a szamorodni.
Az egyébként gyönyörűen feldíszített faluban két rendkívüli nevezetesség van: az egyik az ősi magyar címertár, a másik pedig a feltárásra váró (illetve feltárás alatt lévő)Rákóczi-pince, mely állítólag egy Kassától Szerencsig húzódó, rekordméretűpincerendszer része – de a pontos adatoknak majd nyáron járok utána. Ekkor lesz ugyanis a golopi borünnep, a Kossuth utcai picesor végiglátogatása, amiről senkinek sem ajánlatos lemaradni. Ígérem, szólok előtte!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
